Ős-Banchieri

Balról: Nagyváti Zsolt, Antal Szilárd, Leányvári László, Antal Szabolcs, Drabik István, Szabó Soma, Pálinkás Róbert, Zombor Krisztián, Szabó Attila, Marik Sándor, Kéri Endre

Annyira régen volt, hogy már szinte nem is emlékszem a részletekre. Minden olyan homályos: nincs konkrét dátum, konkrét óra, viszont az érzések, a hangulat, a szagok, a díszteremben lévő reflektorok forrósága az arcomon még élénken megmaradt a tudatomban. Érdekes az emberi agy és elme: ha akarom, egy pillanat töredéke alatt ott találom magam a nyíregyházi 4. számú Ének-Zene Általános Iskola dísztermének színpadán (akkor még nem Kodály Zoltánról elnevezve), amint a többi nyolcadikos sráccal Adriano Banchieri Az állatok rögtönzött ellenpontját, azaz a Contrapunto Bestiale alla mente madrigált énekelem. Talán a szoprán egyet. Igen, azt hiszem, azt.

De ne szaladjunk ennyire előre...

Természetesen az ötlet – mint nagyon sok esetben – ‘Dénesbá’-tól jött. Valahogy mindig sikerült valami újdonsággal előállnia a minden évben megrendezett nyolcadikos osztályhangversenyek színvonalának emelése érdekében. Abban az évben, 1988-ban (mivel 1980 szeptemberében kezdtem a tanulmányaimat a 4-es suliban) volt az utolsó osztályhangversenyünk. Arról most ne essék szó, hogy ezek a hangversenyek milyen stresszel jártak – főleg a hangszeres szólókra gondolok –, de ne tagadjuk, hogy emellett a színpad varázsa és a közös zenélés öröme olyan mélyreható élményeket hagyott bennem, amik egész életemben elkísértek. Persze a 80-as években más volt az élet: ártatlanabb, tisztább, valamennyire zártabb, de védettebb. Másképp szólt az Indulj szép égi szekér: ma már talán kevesebb hittel és bizakodással tudnám elénekelni, de ezt tudjuk be az azóta eltelt évtizedek keserédes tapasztalatainak.

A mi évfolyamunkban elég sok fiú volt, akik jó hanggal rendelkeztek. Akkoriban nem igazán érdekelt az éneklés; nem tartottam magam – és most sem tartom magam – kiemelkedő tehetségnek, énekesnek, viszont szerettem a próbákat, az alkotás folyamatát, és talán még a koncertek előtti/alatti drukkot is. Dénesbá összeszedte a két zenei osztály legjobb fiúénekeseit, az A-sokat és a B-seket. Én B-s voltam, azaz ‘budirepeséses’. Voltak olyan ‘egyedek’, mint például én, akik még nem mutáltak le teljesen, vagy már igen, de valamilyen csoda folytán megmaradt a fiúszoprán hangjuk. Már nem emlékszem, hogyan sikerült végig a szoprán kettőben kukorékolnom, de nagyon bírtam a helyzetet; jó volt ‘nyomni’ a Hassler Őszi fák-ban azt a bizonyos drámai szekund-súrlódást... szerintem sokan tudjátok, miről beszélek.

A Banchieri madrigál bizonyos próbáira a 11-es teremben emlékszem. Ha nem csal az emlékezetem, tényleg a szoprán egyet kaptam meg, a kakukk szólamot. Arra is emlékszem, hogy a koncert napjára elaludtam a hajam, ami a képen is látszik: a jó lapos fejem. :) Akkoriban nem volt sztárfodrászom, anyukám nyírta a hajam. Szegény, hányszor leszidtam miatta, hogy nem sikerült elérnie a várt eredményt.

A Banchieri-nóta nagy siker volt. A maga kis bugyutaságával, az állathangokat utánzó effektekkel. Ma már – a Megasztárok világában – biztosan nem lenne ekkora feeling-je a közönség számára, de akkor viccesnek hatott.

Szóval az utolsó 4-es iskolás koncertünk elkezdődött, majd szépen be is fejeződött. Volt sok könnyes szem, sírástól el-elcsukló hang. A kora nyári meleg miatt kinyitott ablakokból néha-néha beszüremkedő szellő, a reflektor erős fénye, az utcáról beszűrődő autók zaja, az aula hűvössége, a színpaddal szemben lévő rajzterem titkos ajtajának bársonyfüggönye, a dobogók anyagának, színének és súlyának emléke (mivel sokszor nekünk kellett mozgatni őket), a szülők, tanárok és iskolatársak melegtől kipirosodott arcai mind itt vannak a fejemben. Ezeken az estéken nehéz volt elaludni... az elme kattogott, a sok emlék és érzelem mind feldolgozásra várt.

Aztán másnap egy új nap kezdődött: új lehetőségek és új iskola, új kihívások és új remények. De senki nem gondolta volna, hogy az a bizonyos Banchieri madrigál milyen hatással lesz hat fiúra, és mivé alakul át annak a hat srácnak a zene és éneklés iránti rajongása, fűszerezve a kamaszkori illúziókkal és a vággyal, hogy valami jó, valami érdekes szülessen.

De erről majd a későbbiekben lesz szó...

///

The Early Banchieri

From left: Zsolt Nagyváti, Szilárd Antal, László Leányvári, Szabolcs Antal, István Drabik, Soma Szabó, Róbert Pálinkás, Krisztián Zombor, Attila Szabó, Sándor Marik, Endre Kéri

It was so long ago that I can hardly remember the details. Everything feels hazy—no exact dates, no precise hours—but the feelings, the atmosphere, the smells, the heat from the spotlights in the assembly hall—they all remain vividly in my mind. The human brain is strange: if I want, I can transport myself in a fraction of a second to the stage of the assembly hall of Nyíregyháza’s 4th Primary School of Music (not yet named after Zoltán Kodály), singing Adriano Banchieri’s Contrapunto Bestiale alla mente with the other eighth-grade boys. Probably the first soprano part—I think that’s it.

But let’s not get ahead of ourselves…

Of course, the idea—like so many things—came from “Dénesbá.” Somehow, he always managed to come up with something new to raise the standard of the annual eighth-grade class concerts. That year, 1988 (I’d started at School 4 in September 1980), it was our last class concert. Let’s not dwell on the stress these concerts caused—especially the instrumental solos—but we can’t deny the magic of the stage and the joy of making music together. Those experiences left a profound mark on me, one that has stayed with me all my life. Life in the ’80s was different: more innocent, purer, somewhat contained but also more protected. Songs like Indulj szép égi szekér had a different resonance back then—I might sing it with less faith and optimism today, a consequence of the bittersweet experiences over the decades.

Our year had a fair number of boys with good voices. At the time, I wasn’t particularly interested in singing—I never considered myself an exceptional talent, and I still don’t—but I loved rehearsals, the creative process, and maybe even the pre- and mid-concert nerves. Dénesbá selected the best male singers from both music classes, the A’s and B’s. I was a B—basically, a “bathroom squeaker.” There were a few unique cases, like me, who had either not yet fully changed voices or had, but miraculously retained a boy soprano voice. I don’t remember how I managed to crow along in Soprano II all the way through, but I loved it—especially executing that dramatic second in Hassler’s Autumn Trees. Many of you know exactly what I mean.

I remember some rehearsals for the Banchieri madrigal in Room 11. If memory serves, I got the first soprano, the cuckoo line. I also recall sleeping on my hair the day of the concert—which you can see in the picture: my wonderfully flat head. Back then, I didn’t have a celebrity hairstylist; my mum cut my hair. Poor thing, I scolded her countless times for not achieving the desired result.

The Banchieri piece was a huge success. Silly in its way, with animal sound effects—it probably wouldn’t resonate in today’s Megastar world, but back then, it was hilarious.

So our final School 4 concert began and ended beautifully. There were many teary eyes, voices breaking from emotion. The early summer heat, occasional breezes through open windows, the intense glare of the spotlights, the noise of cars outside, the coolness of the hall, the secret velvet-curtained door to the art room opposite the stage, the material, color, and weight of the platforms (we often had to move them ourselves), and the rosy faces of parents, teachers, and classmates—all remain in my mind. Those nights were hard to sleep through… the mind racing, memories and emotions begging to be processed.

The next day brought a new start. New opportunities, a new school, new challenges, new hopes. Yet no one could have imagined how that Banchieri madrigal would ignite the passion for music and singing in six boys, or how that passion—spiced with adolescent illusions and the desire to create something good, something interesting—would evolve.

But that story will have to wait for another time…