„Annyira régen volt, hogy már szinte nem is emlékszem a részletekre”… kezdhetném megint ezzel a posztot, amivel az első, és eddig egyetlen bővebb bejegyzésem kezdtem közel egy évvel ezelőtt. Hogy rohan az idő! Így jó sokáig kitart majd ez a blog ha csak évente szülöm meg a megszülnivalókat. Rá kell kapcsolnom, ugye?!
Azon gondolkodtam az elmúlt 5 percben, hogy mi legyen a témája a mai bejegyzésnek és a következőre jutottam: leírom a régi díszteremhez kapcsolódó emlékeimet, természetesen beleszőve a Banchierit is.
Amikor az ember „elballag” az általános iskolából, akkor akaratlanul is megváltozik a viszonya azzal az intézménnyel és épülettel, amibe (jó esetben) 8 éven keresztül járt. Mennyi jó és kellemetlen emlék keveredik a nosztalgia érzésével, hiszen a középiskolát már kamaszként kezdtük, egy másik helyen, újabb és nehezebb kihívásokkal. A 4-es sulis lányoknak annyi szerencséjük volt, hogy visszajárhattak a Pro Musica leánykarba, ha továbbra is énekelni szerettek volna. Ha neadjisten egy ex-4-es sulis kamasz fiú akarta volna megtenni ugyanezt, sajnos 1988-89-ben nem sok lehetősége volt erre. Később tehette ezt meg, hála a fiúkórusnak és a vegyeskarnak. Nekem szerencsém volt, mert ugye létrejött a Banchieri Énekegyüttes.
Ha jól emlékszem egy szeptemberi szombaton volt az első próbánk. Valami rémlik, hogy talán Szabó Attila nem jött el végül (szívesen veszem a pontosítást és/vagy kiegészítést a kommentben), szóval csak 5-en jelentünk meg a suli épülete előtt, Laci, Soma, Robi, Sanyi és én. Természetesen nagy hévvel és kedvvel. Gondolom a nosztalgia és a barátság is közrejátszott abban, hogy érzelmileg felfokozottan vettünk részt az első próbán, de kétségtelen, hogy az együtt éneklés lehetősége is, na meg alapvetően vicces volt az egész. Fiatalok voltunk, telve energiával: ide nekünk a világot!
Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy mit „nyikorogtunk”, de biztosan könnyedebb darabokat, mint ‘Tuttivenitteamati’ vagy ‘Alsohatgottdieveltgeliebt’, tipikus fiúénekkari nótákat, na meg ezeket tudtuk. Mint említettem, hiányzott egy szólam, de ezt a problémát később megoldottunk Tibi segítségével. Olyan sokszor átbeszéltem már ezt Tibivel, de ha megköveznének sem tudnám felidézni pontosan mi is történt 35 évvel ezelőtt. Talán Soma szólt neki, vagy Sanyi, vagy Dénesbá, mert ugye akkor Tibi még nyolcadikos volt, amikor mi már ugye nem. :) Szóval valakinek meg kellett ezt szerveznie.
Az első próba sikerességéről vagy sikertelenségéről ne is szóljunk most, inkább fedje a feledés homálya. Meg amúgy sem emlékszem a részletekre, lassan arra sem, hogy mi történt 5 perccel ezelőtt... Viszont arra nagyon emlékszem, hogyan lehetett eljutni a főbejárattól a díszteremig.
Nem volt semmi a nagykapu, a maga hatalmas méretével és súlyával. Na és a kulcsa! Emlékszem mennyire irigyeltem Somát, hogy neki bezzeg van egy kulcsa egy igazi iskolához. Csak úgy! Ukmukfuk! Hát ez hogyan lehetséges?! Mindannyian a kapu előtt várakoztunk, Laci biztosan késett, mert hiszen ő lakott legközelebb (de erről is van ám sztori a későbbiekben), szóval ott álltunk, amíg Dénesbá és Soma meg nem érkezett a kocsijukkal, talán a fehér Skodával. Soma kipattant, integettünk Dénesbának és Soma már fordította is a kulcsot a zárban. Voltak napok, amikor meleg volt az idő és ilyenkor olyan jó volt belépni az aulát megelőző kis lépcsőházba és fellélegezni. Emlékszem a vastagon barnára kent csapóajtóra is, majd arra az iszonyatosan nehéz függönyre, amit gondolom költséghatékonyabb fűtés miatt emeltek a csapóajtó után, még mielőtt az aulába érkeztünk volna. Én persze minden belépéskor attól tartottam, hogy az egész a nyakamba fog zuhanni, olyannyira nehéz volt az a függöny és az a vas tartó olyan bizonytalannak tűnt.
Az aula két oszlopa között kellett meghozni a nehéz döntést: melyik oldalon menjek fel az emeletre…azt hiszem én jobb oldalon mentem fel és a bal oldalon jöttem le. Kíváncsi lennék arra, vajon a többiek is ilyen fontos dolgokon dilemmáztak? Nem tudom. Mindenesetre én elhaladtam a jobb oldali falon lévő 601. számú Petőfi Sándor úttörőcsapat faliújsága mellett, emlékszem a piros filcére, a hímzett magyar címerre a vörös csillaggal, meg a búzakalászokkal, a gombostűkre, a hirdetményekre is. Na és a két zászlóra is, amik ott díszelegtek a lépcső oszlopainál. Ja, a zászlók, amiknek tisztelegni kellett az udvari ünnepségen…sosem értettem ennek az okát.
A lépcsőknél volt egy-egy ablakszerű építészeti elem is, nem tudom mi a pontos neve, oda be lehetett ülni bár kissé szűkösen, és addig, amíg a hátad bírta annak a feketére festett díszes rácsnak a nyomását, de jó kuckós volt, szerettem.
A félemeleten lévő hatalmas ablakok ontották be a fényt, mint egy gótikus katedrális már-már anorexiásan csipkézett ablakai, csak éppen színek nélkül. Később ide kerül Kodály mellszobra. A középső széles lépcsőn elérkezvén az emeletre a két oldalon egy-egy falfestmény fogadott bennünket, számomra ismeretlen mester művei. Még emlékszem, hogy az egyik talán úttörőavatást ábrázolt, viszont a másik témája már nincs a fejemben. Az viszont igen, hogy a tanulók megrongálták és megkarcolták az alkotásokat, és egészen konkrétan emlékszem egy nagyobb lyukra is, amit olyan jó volt megpiszkálni valamifajta bűnös szándékkal, mert ugye tilos volt a képhez nyúlni. Határozottan emlékszem, hogyan tapadt a vakolat pora az ujjamra. Volt vastag kötélből font kordon is a képek előtt, 3-3 fémes tartó oszloppal, naná, hiszen a festmények igen értékesen voltak, hazánk és népünk jelképei, életünk fontos eseményeit ábrázolva, mint a piros nyakkendő megkötését. Később két új szekko/secco került a régiek helyére Berecz András festőművész ecsetje által, ha nem tévedek. Emlékszem rá, ahogyan dolgozott a művein, volt egy-egy kisebb vázlata kitűzve valahol, ami alapján festette a nagy felületeket. Nekem tetszett a két kép, és nem állítom, hogy ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a képzőművészet felé indulok el, de éppen bele is tudnánk magyarázni, hogy ez volt a meghatározó és sorsfordító élmény számomra.
Felérve a lépcsőn ott volt a díszterem fehér, dupla ajtaja. Általában nyitva volt, csak akkor nem, amikor éppen bezárták. :) Ez utóbbi inkább akkor történt meg, amikor hangverseny volt, vagy valamilyen próba. Bár a nagy melegek és a légkondi hiánya miatt a koncerteket is általában nyitott ajtókkal tartották meg, hogy legyen kereszthuzat, ami ugye a 80-as évek légkondija volt. A díszterembe belépve mindig is elfogott valami megmagyarázhatatlan jó érzés: az ablakon kinézve az evangélikus templom sárgás sziluettje, az azt körülvevő gesztenyefák hatalmassága, a sorba rakott székek ritmusa, a zongora a színpadon (ha éppen nem lent volt az énekkari próbák miatt, mert akkor viszont a székek voltak a színpadon), a súlyos függönyök, később Kodály és Bartók portréja a falon, és az a sok-sok kellemes és kellemetlen élmény, ami a próbákhoz és koncertekhez köthetőek, mindezek egy olyan érzelmi esszenciát hoztak létre bennem, amit a mai napig nem tudok megfejteni. Mondhatjuk, hogy a terem ontotta magából az emlékeket, a zenét, a műhelymunka izzadtságát, a sikert, a sok-sok felcseperedett gyermek lélegzését, az éneklés szeretét, a nyolcadikos hangversenyek eltitkolt vagy éppen bátran felvállalt könnyeit, Dénesbá haragos karmester pálca eldobásait, a koncert izgalmakat, az énekkari karácsonyi bulikat, mindent, ami ott történt. Azt szokták mondani, hogy minden épületnek van egyfajta kisugárzása. A díszteremnek volt. Emlékszem a díszekre, stukkókra a falon, amiket az évek alatt többször is átfestettek, a padló parkettájára, a színpad dobogóira és a csillárokra, amiket sötétebb téli délutánokon nézegettem Cantemus próba alatt, hogy milyen szépen megtörik a fény az üvegdíszeken.
Most nézegetve a Túróczy Zoltán Evangélikus Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Óvoda honlapján a képeket, nagyon sokat nem változott a díszterem az elmúlt évtizedek alatt, ami nem tudom, hogy jó, vagy sem.
A díszterem erkélyére nagyon ritkán jutottunk ki. Nem emlékszem miért… talán mert leomlóban volt és nem lehetett kimenni rá sokáig. Talán egyszer-kétszer kijutottam én is, egészen pontosan egy Tallis Spem in alium próba szünetében. De az erkély egy másik terület volt. A tiltott terület. Most villant az agyamba, hogy azért nem lehetett kimenni rá, mert sokáig az ajtó előtt volt egy hatalmas asztal, amin a kották sorakoztak karton dobozokban, amiket
Dénesbá előszeretettel vágott hozzánk szétosztás végett. Szóval volt valami oka, hogy az erkélyre nem lehetett csak úgy kimenni.
Vissza a Banchierihez, hiszen ez a poszt is alapvető
en arról kell szóljon. A legjobb az volt, amikor hamarabb érkeztem a próbára és Soma (akinél ugye a kulcs volt és nélküle nem tudtam volna bejutni az épületbe) már a suliban volt, mert hegedűn vagy éppen zongorán gyakorolt, és én egyedül énekelgettem a díszteremben. Már félhomály volt, kint esett az eső, az egésznek egyfajta melankólikus hangulata volt. Ilyenkor azt képzeltem, hogy egy gótikus tem
plomban éneklek valahol Angliában. Szerettem a díszterem akkusztikáját, mert ápolt és eltakart. De arra tökéletes volt, hogy próbálgassam a kis kappan hangomat, mindenféle szégyen és félelem nélkül. Mániám volt az, hogy minél magasabbra énekeljem be magam, szóval álltam a zongoránál és nyomtam, mint atom. Előszeretettel gyakoroltam az Allegri Miserere híres háromvonalas C-jét, mely egy időben elég jól ment, sőt, jóval később még a magánének órákon is felskáláztam addig. Később, ahogyan megismertem a reneszánsz zeneirodalom mesterműveit a The Tallis Scholars-nak köszönhetően, különböző részleteket gyakoroltam például Josquin des Prez misékből, vagy Gesualdo responzóriumokból.
Volt úgy, hogy hirtelen valaki megjelent az ajtóban, Ági néni, vagy Dénesbá, legrosszabb esetben a takarító néni, és olyankor nagyon gyorsan ‘összeszégyeltem’ magam és elhallgattam. Az én időmben nem volt felkapott a kontratenor hang, mint manapság. Talán ha 20 évvel később születtem volna, lehettem volna egy David Hurley, vagy lehetnék ma egy celeb-kontra, mint Philippe Jaroussky vagy a most felkapott lengyel Jakub Józef Orliński, csak így szerényen megmondva... De nem így lett.
Gondolom a többiek jót mulattak a kukorékolásomon hallgatva engem a 11-es teremből, ahol gondolom volt egy kis eszem-iszom a próba szünetében. Vagy az is lehet, hogy éppen King's Singers-t hallgattak a hifitornyon. Hiszen nagy King’s Sin
gers rajongók voltunk, főleg Laci és Robi, de erről majd későbbi posztokban írok. Vagy éppen a mosdóban voltak, ami mindig rettenetesen büdös volt, télen-nyáron, viszont jól zengett. Most jut eszembe, hogy volt egy időszakunk, amikor Robi unszolására egy néhány akkordból álló King’s Singers mű részletét énekeltünk el a suli különböző területein, próbálva az akkusztikát. Az aulában, a folyosón, a két oldalsó lépcsőházban, az aula alsó részében. És volt úgy, hogy a szagos WC-ben is szólt a „Pantomime”. Bevallom, sosem ismertem ezt a számot... és most, hogy megtaláltam a Youtube-on, ebben a pillanatban hallgatom életemben először, 35 éves késéssel. Haha. Sosem késő.
Az első 9 másodperc, vagy 3:08-nál
Sokszor a próbák után az volt a saját magunknak adott ajándék, hogy a már betanult vagy frissen tanult műveket elénekeltük az aulában, aminek fantasztikus akkusztikája és hangulata volt. Azt nagyon szerettem, amikor kint már sötét volt és csak a megvilágított felső szinten volt némi fény és mi a padlóra festett iskola emblémáját körülállva énekeltünk. Ezekben a pillanatokban tapasztaltam meg, hogy az aula lenti sötét részének súlya és színe van: egy sötétkék, mély és testes tér, ami elnyeli a hangot, az akkorodokat, a szöveget, melyek így örökre eltűnnek a semmiben.
Van valami szomorú szépsége az éneklésnek: rákészülsz, megfeszíted a rekeszizmod, a hang elhagyja a torkod, a szád, egy pillantra valami éteri ma
gasságba röpíti a hallgatót és az éneklőt is, majd nyomtalanul, mondhatnám azt is, hogy hangtalanul eltűnik. Egy pillanatnyi varázslat, aminek csak az emléke marad meg. Megismételhetetlen, sosem ugyanaz, lelki rezdüléstől függő varázslat, ami csillapíthatalan vágyat hagy maga után, hogy újra és újra átéljük ezt az élményt.
Még szerencse, hogy létezik a „repeat” opció a streaming platformokon, amivel „rongyossá hallgathatjuk” a kedvenc digital audio file-jainkat.