Díszterem

„Annyira régen volt, hogy már szinte nem is emlékszem a részletekre”… kezdhetném újra ezzel a poszttal, amivel az első, és eddig egyetlen bővebb bejegyzésemet kezdtem közel egy évvel ezelőtt. Hogy rohan az idő! Így jó sokáig kitart majd ez a blog, ha csak évente szülöm meg a megszülnivalókat. Rá kell kapcsolnom, ugye?!

Az elmúlt öt percben azon gondolkodtam, mi legyen a mai bejegyzés témája, és a következőre jutottam: leírom a régi díszteremhez kapcsolódó emlékeimet, természetesen beleszőve a Banchierit is.

Amikor az ember „elballag” az általános iskolából, akaratlanul is megváltozik a viszonya az intézménnyel és az épülettel, ahová (jó esetben) nyolc éven keresztül járt. Mennyi jó és kellemetlen emlék keveredik a nosztalgia érzésével, hiszen a középiskolát már kamaszként kezdtük, egy másik helyen, újabb és nehezebb kihívásokkal. A negyedik osztályos lányoknak annyi szerencséjük volt, hogy visszajárhattak a Pro Musica leánykarba, ha továbbra is énekelni szerettek volna. Ha neadjisten egy ex-negyedikes kamasz fiú akarta volna ugyanezt, sajnos 1988–89-ben nem sok lehetősége volt erre. Később tehette meg, hála a fiúkórusnak és a vegyeskarnak. Nekem szerencsém volt, mert létrejött a Banchieri Énekegyüttes.

Ha jól emlékszem, egy szeptemberi szombaton volt az első próbánk. Valami rémlik, hogy talán Szabó Attila végül nem jött el (szívesen veszem a pontosítást és/vagy kiegészítést a kommentben), szóval csak öten jelentünk meg a suli épülete előtt: Laci, Soma, Robi, Sanyi és én. Természetesen nagy hévvel és kedvvel. Gondolom, a nosztalgia és a barátság is közrejátszott abban, hogy érzelmileg felfokozottan vettünk részt az első próbán, de kétségtelen, hogy az együtt éneklés lehetősége is, na meg alapvetően vicces volt az egész. Fiatalok voltunk, tele energiával: ide nekünk a világot!

Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy mit „nyikorogtunk”, de biztosan könnyedebb darabokat, mint a Tuttivenitteamati vagy az Alsohatgottdieveltgeliebt, tipikus fiúénekkari nótákat, na meg ezeket tudtuk. Mint említettem, hiányzott egy szólam, de ezt a problémát később megoldottuk Tibi segítségével. Oly sokszor átbeszéltem már ezt Tibivel, de ha megköveznének, sem tudnám felidézni pontosan, mi történt 35 évvel ezelőtt. Talán Soma szólt neki, vagy Sanyi, vagy Dénes bá, mert Tibi akkor még nyolcadikos volt, amikor mi már nem. :) Szóval valakinek meg kellett szerveznie.

Az első próba sikerességéről vagy sikertelenségéről ne is beszéljünk most; inkább fedje a feledés homálya. Amúgy sem emlékszem a részletekre, lassan arra sem, mi történt öt perccel ezelőtt… Viszont arra nagyon emlékszem, hogyan lehetett eljutni a főbejárattól a díszteremig.

Nem volt semmi a nagykapu, a maga hatalmas méretével és súlyával. Na és a kulcsa! Emlékszem, mennyire irigyeltem Somát, hogy neki bezzeg van egy kulcsa egy igazi iskolához. Csak úgy! Ukmukfuk! Hát ez hogyan lehetséges?! Mindannyian a kapu előtt vártunk, Laci biztosan késett, mert ő lakott legközelebb (de erről is van ám sztori a későbbiekben), szóval ott álltunk, amíg Dénesbá és Soma meg nem érkezett a kocsijukkal, talán a fehér Skodával. Soma kipattant, integettünk Dénes bának, és Soma már fordította is a kulcsot a zárban. Voltak napok, amikor meleg volt az idő, és ilyenkor olyan jó volt belépni az aulát megelőző kis lépcsőházba és fellélegezni. Emlékszem a vastagon barnára kent csapóajtóra is, majd arra az iszonyatosan nehéz függönyre, amit gondolom költséghatékony fűtés miatt emeltek a csapóajtó után, még mielőtt az aulába érkeztünk volna. Én persze minden belépéskor attól tartottam, hogy az egész a nyakamba fog zuhanni, olyannyira nehéz volt a függöny, és a vas tartó olyan bizonytalannak tűnt.

Az aula két oszlopa között kellett meghozni a nehéz döntést: melyik oldalon menjek fel az emeletre… Azt hiszem, én a jobb oldalon mentem fel, és a bal oldalon jöttem le. Kíváncsi lennék, vajon a többiek is ilyen fontos dolgokon dilemmáztak? Nem tudom. Mindenesetre elhaladtam a jobb oldali falon lévő 601. számú Petőfi Sándor úttörőcsapat faliújsága mellett; emlékszem a piros filcére, a hímzett magyar címerre a vörös csillaggal, a búzakalászokkal, a gombostűkre, a hirdetményekre is. Na és a két zászlóra, amik ott díszelegtek a lépcső oszlopainál. Ja, a zászlók, amiknek tisztelegni kellett az udvari ünnepségen… sosem értettem ennek az okát.

A lépcsőknél volt egy-egy ablakszerű építészeti elem is, nem tudom a pontos nevét; oda be lehetett ülni, bár kissé szűkösen, és amíg a hátad bírta annak a feketére festett díszes rácsnak a nyomását, de jó kuckós volt, szerettem.

A félemeleten lévő hatalmas ablakok ontották be a fényt, mint egy gótikus katedrális már-már anorexiásan csipkézett ablakai, csak éppen színek nélkül. Később ide került Kodály mellszobra. A középső széles lépcsőn elérkezve az emeletre, a két oldalon egy-egy falfestmény fogadott bennünket, számomra ismeretlen mester művei. Még emlékszem, hogy az egyik talán úttörőavatást ábrázolt, viszont a másik témája már nincs a fejemben. Az viszont igen, hogy a tanulók megrongálták és megkarcolták az alkotásokat, és egészen konkrétan emlékszem egy nagyobb lyukra is, amit olyan jó volt megpiszkálni valamiféle bűnös szándékkal, mert ugye tilos volt a képhez nyúlni. Határozottan emlékszem, hogyan tapadt a vakolat pora az ujjamra. Volt vastag kötélből font kordon is a képek előtt, három-három fémes tartó oszloppal, naná, hiszen a festmények igen értékesek voltak, hazánk és népünk jelképei, életünk fontos eseményeit ábrázolva, mint a piros nyakkendő megkötését. Később két új secco került a régiek helyére Berecz András festőművész ecsetje által, ha nem tévedek. Emlékszem rá, ahogyan dolgozott a művein, volt egy-egy kisebb vázlata kitűzve valahol, ami alapján festette a nagy felületeket. Nekem tetszett a két kép, és nem állítom, hogy ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a képzőművészet felé indulok, de éppen bele is tudnánk magyarázni, hogy ez volt a meghatározó és sorsfordító élmény számomra.

Felérve a lépcsőn, ott volt a díszterem fehér, dupla ajtaja. Általában nyitva volt, csak akkor nem, amikor éppen bezárták. :) Ez utóbbi inkább akkor történt meg, amikor hangverseny volt, vagy valamilyen próba. Bár a nagy melegek és a légkondi hiánya miatt a koncerteket is általában nyitott ajtókkal tartották, hogy legyen kereszthuzat, ami ugye a 80-as évek légkondija volt. A díszterembe belépve mindig is elfogott valami megmagyarázhatatlan jó érzés: az ablakon kinézve az evangélikus templom sárgás sziluettje, az azt körülvevő gesztenyefák hatalmassága, a sorba rakott székek ritmusa, a zongora a színpadon (ha éppen nem lent volt az énekkari próbák miatt, mert akkor viszont a székek voltak a színpadon), a súlyos függönyök, később Kodály és Bartók portréja a falon, és az a sok-sok kellemes és kellemetlen élmény, ami a próbákhoz és koncertekhez köthető, mindezek egy olyan érzelmi esszenciát hoztak létre bennem, amit a mai napig nem tudok megfejteni. Mondhatjuk, hogy a terem ontotta magából az emlékeket, a zenét, a műhelymunka izzadtságát, a sikert, a sok felcseperedett gyermek lélegzését, az éneklés szeretetét, a nyolcadikos hangversenyek eltitkolt vagy bátran felvállalt könnyeit, Dénes bá haragos karmesterpálca-eldobásait, a koncert izgalmait, az énekkari karácsonyi bulikat, mindent, ami ott történt. Azt szokták mondani, hogy minden épületnek van egyfajta kisugárzása. A díszteremnek volt. Emlékszem a díszekre, stukkókra a falon, amiket az évek alatt többször is átfestettek, a padló parkettájára, a színpad dobogóira és a csillárokra, amiket sötétebb téli délutánokon nézegettem Cantemus próba alatt, hogy milyen szépen megtörik a fény az üvegdíszeken.

Most nézegetve a Túróczy Zoltán Evangélikus Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Óvoda honlapján a képeket, nagyon sokat nem változott a díszterem az elmúlt évtizedek alatt, ami nem tudom, hogy jó vagy sem:

https://www.evangelikusisk.hu/galeria/magyar-nyelv-hete-2019

A díszterem erkélyére nagyon ritkán jutottunk ki. Nem emlékszem, miért… talán mert leomlóban volt, és nem lehetett kimenni rá sokáig. Talán egyszer-kétszer kijutottam én is, egészen pontosan egy Tallis Spem in alium próba szünetében. De az erkély egy másik terület volt. A tiltott terület. Most villant az agyamba, hogy azért nem lehetett kimenni rá, mert sokáig az ajtó előtt volt egy hatalmas asztal, amin a kották sorakoztak karton dobozokban, amiket Dénes bá előszeretettel vágott hozzánk szétosztás végett. Szóval volt valami oka, hogy az erkélyre nem lehetett csak úgy kimenni.

Vissza a Banchierihez, hiszen ez a poszt is alapvetően arról kell szóljon. A legjobb az volt, amikor hamarabb érkeztem a próbára, és Soma (akinél ugye a kulcs volt, és nélküle nem tudtam volna bejutni az épületbe) már a suliban volt, mert hegedűn vagy éppen zongorán gyakorolt, és én egyedül énekelgettem a díszteremben. Már félhomály volt, kint esett az eső, az egésznek egyfajta melankolikus hangulata volt. Ilyenkor azt képzeltem, hogy egy gótikus templomban éneklek valahol Angliában. Szerettem a díszterem akkusztikáját, mert ápolt és eltakart. De arra tökéletes volt, hogy próbálgassam a kis kappanhangomat, mindenféle szégyen és félelem nélkül. Mániám volt, hogy minél magasabbra énekeljem be magam, szóval álltam a zongoránál és nyomtam, mint atom. Előszeretettel gyakoroltam az Allegri Miserere híres háromvonalas C-jét, mely egy időben elég jól ment, sőt, jóval később még a magánének órákon is felskáláztam addig. Később, ahogyan a The Tallis Scholars CD-k segítségével megismertem a reneszánsz zeneirodalom mesterműveit, különböző részleteket gyakoroltam például Josquin des Prez misékből – utánozva a Tallisból kedvenc énekesem, Sally Dunkley hangját –, illetve Gesualdo responzóriumokból daloltam zenei motívumokat.

Volt úgy, hogy hirtelen valaki megjelent az ajtóban: Ági néni, vagy Dénesbá, legrosszabb esetben a takarító néni. Ilyenkor nagyon gyorsan „összeszégyeltem” magam és elhallgattam. Az én időmben nem volt felkapott a kontratenor hang, mint manapság. Talán ha húsz évvel később születtem volna, lehettem volna egy David Hurley, vagy lehetnék ma egy celeb-kontra, mint Philippe Jaroussky, vagy a most felkapott lengyel Jakub Józef Orliński – csak így szerényen megmondva… De nem így lett.

Gondolom, a többiek jót mulattak a kukorékolásomon, miközben hallgattak engem a 11-es teremből, ahol talán volt egy kis eszem-iszom a próba szünetében. Vagy éppen a King’s Singers-t hallgatták a hifitornyon. Hiszen nagy King’s Singers-rajongók voltunk, főleg Laci és Robi, de erről majd későbbi posztokban írok. Vagy éppen a mosdóban tartózkodhattak, ami mindig rettenetesen büdös volt, télen-nyáron, viszont jól zengett.

Most jut eszembe, hogy volt egy időszak, amikor Robi unszolására egy néhány akkordból álló King’s Singers-mű részletét énekeltük el a suli különböző területein, próbálva az akkusztikát: az aulában, a folyosón, a két oldalsó lépcsőházban, az aula alsó részében. És volt úgy, hogy a szagos WC-ben is szólt a „Pantomime”. Bevallom, sosem ismertem ezt a számot… és most, hogy megtaláltam a YouTube-on, ebben a pillanatban hallgatom életemben először, 35 éves késéssel. Haha. Sosem késő.

Az első 9 másodperc, vagy 3:08-nál: https://www.youtube.com/watch?v=Vou5mrjp7vs

Sokszor a próbák után az volt a saját magunknak adott ajándék, hogy a már betanult vagy frissen tanult műveket elénekeltük az aulában, aminek fantasztikus akkusztikája és hangulata volt. Nagyon szerettem, amikor kint már sötét volt, és csak a megvilágított felső szinten volt némi fény, miközben mi a padlóra festett iskolaemblémát körülállva énekeltünk. Ezekben a pillanatokban tapasztaltam meg, hogy az aula lenti sötét részének súlya és színe van: egy sötétkék, mély és testes tér, ami elnyeli a hangot, az akkordokat, a szöveget, melyek így örökre eltűnnek a semmiben.

Van valami szomorú szépsége az éneklésnek: rákészülsz, megfeszíted a rekeszizmod, a hang elhagyja a torkod, a szád, egy pillanatra valami éteri magasságba röpíti a hallgatót és az éneklőt is, majd nyomtalanul – mondhatnám azt is, hangtalanul – eltűnik. Egy pillanatnyi varázslat, aminek csak az emléke marad meg. Megismételhetetlen, sosem ugyanaz, lelki rezdüléstől függő varázslat, ami csillapíthatatlan vágyat hagy maga után, hogy újra és újra átéljük ezt az élményt.

Még szerencse, hogy létezik a „repeat” opció a streaming platformokon, amivel „rongyossá hallgathatjuk” a kedvenc digitális audiofájljainkat.

///

Assembly Hall

“It’s been so long that I can hardly remember the details…” I could start this post exactly the way I began my first—and so far only—longer entry almost a year ago. How time flies! If I only post once a year, this blog could last decades. I really need to get a move on, don’t I?

For the past five minutes, I’ve been thinking about what today’s post should be about, and I’ve decided: I’ll share my memories of the old assembly hall, naturally weaving in a few Banchieri Singers anecdotes.

When you graduate from primary school, your relationship with the building and the institution inevitably changes. For eight years, you’ve walked those corridors every day (hopefully). So many good memories mix with the uncomfortable ones, all wrapped in nostalgia, because high school begins elsewhere, with bigger and tougher challenges. The girls from School 4 were lucky—they could return to the Pro Musica Girls’ Choir if they still wanted to sing. A boy from School 4 in 1988–89, however, had far fewer opportunities. Later, thanks to the boys’ choir and mixed choir, this became possible. I was lucky: the Banchieri Singers were born.

If memory serves, our first rehearsal was on a Saturday in September. I vaguely recall that Attila Szabó may not have come (I’d welcome any corrections in the comments). That left just five of us outside the school: Laci, Soma, Robi, Sanyi, and me. Full of enthusiasm and energy, of course. Nostalgia and friendship probably amplified our excitement, but above all, we were thrilled to finally sing together—and fundamentally, it was hilarious. We were young, brimming with energy: the world was ours!

I can’t remember exactly what we sang, but it was probably lighter pieces like Tuttivenitteamati or Alsohatgottdieveltgeliebt, typical boys’ choir repertoire—and that’s all we knew. One part was missing, but Tibi helped us sort it out later. I’ve discussed this with him countless times, yet even now I couldn’t tell you precisely what happened 35 years ago. Maybe Soma told him, or Sanyi, or Dénesbá. Someone had to organise it.

I won’t dwell on whether the first rehearsal was a success; let’s leave it to the mists of time. Besides, I can barely remember what happened five minutes ago… But I vividly recall the route from the main entrance to the hall.

The main gate was imposing, enormous and heavy. And the key! I envied Soma endlessly—he actually had a key to a real school! Magic! How was that even possible? We all waited at the gate; Laci was probably late, living closest as he did (but that’s another story). Eventually, Dénesbá and Soma arrived in their car, perhaps a white Skoda. Soma jumped out, waved, and turned the key in the lock. On warm days, it was so nice to step into the small staircase before the hall and just breathe. I remember the thick brown-painted trapdoor, and that enormous, heavy curtain installed perhaps to save heating costs. Every time I went in, I worried it might collapse—it was so heavy and the metal support seemed precarious.

Between the two columns in the foyer, you had to decide which side to take up the stairs. I think I went right up and left down. Did the others agonise over such decisions? Who knows. I passed the 601st Petőfi Sándor Pioneer Group noticeboard, remembering the red felt pen, the embroidered coat of arms with the red star, the wheat sheaves, pins, and notices. And the flags, of course—flags we had to salute during outdoor ceremonies… never understood why.

The staircases had window-like nooks where you could squeeze in, leaning against the ornate black iron grille. Cosy, though a bit tight—I loved it.

The mezzanine windows flooded the hall with light, like the delicately lace-like windows of a Gothic cathedral, only without colour. Later, Kodály’s bust was placed here. At the top of the central staircase, two murals greeted us, by an unknown master. I remember one possibly depicted a Pioneer initiation; the other’s theme escapes me. I do recall students had vandalised the works, and I remember poking a big hole in one—a little guilty fun, because touching the pictures was forbidden. There was also a thick rope barrier with metal posts, naturally, since the paintings were valuable symbols of our nation and its milestones, like tying the red scarf. Later, András Berecz painted two new secco works in place of the old ones. I liked the pieces, and while I wouldn’t claim it inspired me to pursue art, one could make the case that it was formative.

At the top of the stairs stood the assembly hall’s white double doors. Usually open, except during concerts or rehearsals. Even in the heat, concerts were often held with open doors for cross-ventilation—80s-style air conditioning. Entering the hall always filled me with inexplicable joy: the yellow silhouette of the Lutheran church outside, the chestnut trees, the rhythm of neatly aligned chairs, the piano on stage (or the chairs, if it was Banchieri Singers rehearsal), the heavy curtains, later Kodály and Bartók portraits, and all the memories of rehearsals and concerts. The hall radiated music, sweat, triumph, the breath of growing children, the love of singing, the tears of eighth-grade concerts, Dénesbá throwing his baton in anger, the excitement of concerts, Christmas parties—everything. They say every building has an aura. The assembly hall certainly did. I remember the stucco decorations, repainted many times, the parquet floor, the stage platforms, and the chandeliers, which I would admire during Cantemus rehearsals on dark winter afternoons, watching the light glint through the glass decorations.

Looking at photos on the Túróczy Zoltán Lutheran English Bilingual School website, the hall hasn’t changed much over the decades—though I’m not sure if that’s good or bad. https://www.evangelikusisk.hu/galeria/magyar-nyelv-hete-2019 

We rarely went out onto the balcony. I don’t know why—maybe it was unsafe, maybe only once or twice during a break in a Tallis Spem in alium rehearsal. It was a forbidden zone. For a long time, a huge table with music boxes blocked the door, carefully distributed by Dénesbá. So there was a reason we couldn’t just wander out.

Back to Banchieri Singers, since that’s the heart of this post. The best moments were arriving early at rehearsal when Soma—the key-holder—was already practising violin or piano, and I’d sing alone in the hall. Half-light, rain outside—a melancholic atmosphere. I imagined singing in a Gothic cathedral somewhere in England. I loved the hall’s acoustics, protective and concealing, perfect for testing my “cockerel voice” without shame or fear. I loved hitting high notes, standing at the piano and belting them out. I especially practised Allegri’s Miserere, that famous three-line C, and later scaled up in private lessons. Later, as I explored the masterpieces of Renaissance music through The Tallis Scholars CDs, I practised various excerpts—like sections from Josquin des Prez’s masses, where I would imitate the voice of my favourite Tallis singer, Sally Dunkley—and sang motifs from Gesualdo’s responsories.

Sometimes someone would appear at the door—Ági néni, Dénesbá, or worst-case, the cleaning lady—and I’d freeze and stop singing. Countertenors weren’t popular back then. Had I been born 20 years later, I might have been a David Hurley or a celebrity countertenor like Philippe Jaroussky, or the now-famous Polish Jakub Józef Orliński. But that wasn’t my fate.

I imagine the others enjoyed listening to my “crowing” from Room 11, or perhaps they were listening to King’s Singers on the hi-fi. We were big fans, especially Laci and Robi. Sometimes, we even tried a few chords of King’s Singers pieces around the school, testing acoustics—in the foyer, corridors, staircases, even the smelly WC, which had surprisingly good resonance. I admit, I didn’t know the piece… and now, 35 years later, I’m listening on YouTube for the first time. Haha. Never too late.

In the first 9 seconds, and also at 3:08

https://www.youtube.com/watch?v=Vou5mrjp7vs 

After rehearsals, our little gift to ourselves was singing the learned or freshly learnt pieces in the foyer, with its fantastic acoustics. I loved it when it was dark outside, and only the upper level was lit, and we gathered around the painted school emblem on the floor. In those moments, the dark lower foyer felt like a deep, resonant space swallowing sound and text, leaving nothing but memory.

There’s a certain sad beauty in singing: you prepare, engage your diaphragm, your voice leaves your throat and mouth, lifting singer and listener to an ethereal height, then disappears without a trace. Fleeting magic, leaving only memory. Irreplaceable, never the same, dependent on emotion, leaving a desire to relive it again and again.

Luckily, streaming platforms have a “repeat” option, letting us “wear out” our favourite digital audio files.