A repülő kulcsok

Nem szerettem volna ezt a soron következő blogbejegyzést ismét egy szomorú aktualitás miatt írni. De sajnos elkerülhetetlen.

Ági néni már nincs közöttünk. Megdöbbentő, szomorú és felfoghatatlan.

Sokan úgy emlékeznek rá, mint a „Cantemus Kórus anyukájára”. Ez így van, és ezt a címet senki sem veheti el tőle. De közben édesanyaként, nagymamaként, feleségként, kollégaként és barátként is jelen volt a mindennapokban. És mennyi minden kapcsolódott még hozzá, amit első pillantásra észre sem vettünk, fel sem fogtunk.

Amióta hallottam a szomorú hírt, nem tudom lecsendesíteni a fejemben ide-oda cikázó emlékképeket. Olyanok, mint a Harry Potter és a bölcsek kövében repkedő szárnyas kulcsok. Most megpróbálok elkapni közülük néhányat, hátha sikerül, és beteszem őket a nagy, faragott, ódon fiókos szekrényembe, ahol minden számomra kedves embernek van egy saját fiókja.

Így őrzöm őket. Az emlékeket, a történeteket, az életképeket. Amikor pedig kinyitok egy-egy fiókot, minden újra életre kel.

Hatéves korom óta ismertem Ági nénit, de akkor még csak a távolban sejlett az alakja, mint „a híres Ági néni”, a „még híresebb Dénesbá felesége”. Én még a kis épületben kezdtem az első éveket, így fizikailag is távolinak tűnt a legendás 11-es terem, és persze a hangversenyterem mögötti kuckós szobák, ahol Jucika néni és Ági néni gyúrta a hangszeren tanuló gyerekeket.

Aztán teltek az évek. Közeledett a hatodik osztály, vele együtt pedig a Cantemus Gyermekkar.

Ági néni alakja egyre élesebb lett, egyre erősebb kontúrt kapott. Olyannyira, hogy később még szolfézsra is hozzá jártam. Hú, hogy féltem azoktól az óráktól... Főleg a hangközfelismeréstől, mert az valahogy sosem akart igazán menni.

Később jött a Banchieri, a Somával való éneklés és barátság, majd Barbin keresztül néha bepillanthattam a családjuk életébe is, a Kossuth utcán.

Ma viszont már egészen más az, ami elsőként eszembe jut róla.

Nem egy koncert, amelyet a fényképezőgépével végigkattintott. Nem egy Cantemus-próba, amikor csak úgy bejött Dénes bához, hogy átadjon valamilyen információt. Nem egy véget nem érő éjszakai buszozás, amelyen mindig volt nála Daedalon.

Hanem az a hatalmas, csendes munka, amit szinte észrevétlenül végzett. Most látom igazán azt az energiát és kitartást, ami őt jellemezte.

Eszembe jutnak a Cantemus hímzett fedelű naplói. Kincsek voltak. Minden énekkari rendezvényen – legyen az karácsonyi koncert vagy évadzáró hangverseny – külön eseménynek számított, amikor Ági néni elővette őket, és kitette a nagy asztalokra.

Milyen élvezettel lapozgattuk őket! Igaz, hogy a régi képeken szereplők közül alig ismertem valakit, aztán egyszer csak én is ott voltam valamelyik oldalon, mint Cantemus tag. Izgalmas volt felfedezni magamat.

Talán tőle loptam az ötletet is, hogy a Banchierinek legyen saját naplója. Akkor még csak jó ötletnek tűnt. Ma már tudom, hogy valójában mit jelentett. Egy ilyen archívumot létrehozni és évtizedeken át életben tartani óriási munka. Ezt nem lehet kötelességből csinálni. Nem lehet heccből sem. Ehhez hit kell. És annak a biztos tudata, hogy egyszer majd ezek az apró dolgok lesznek a legnagyobb értékek.

Egy fénykép. Egy meghívó. Egy koncertjegy. Egy utazás emléke. Egy világhírű karmester aláírása.

A fényképekről pedig ne is beszéljünk.

Ma, amikor egy telefon néhány másodperc alatt elkészít és eltárol több száz képet, talán el sem tudjuk képzelni, mivel járt ez akkoriban. Ági néni minden alkalommal ott volt a kórusokkal. Fényképezett, vitte előhívatni a filmeket, elkészíttette a papírképeket, gombostűvel feltűzte őket a piros filctáblákra, megszámozta mindet, hogy a gyerekek rendelhessenek belőlük. Aztán vitte a rendeléseket a fotóstúdióba, elhozta a képeket, szétválogatta őket, végül kiosztotta mindenkinek.

Most látom csak igazán, hogy ez mekkora munka volt.

Ági néni olyan volt, mint egy láthatatlan összetartó erő. Mint egy állandó hátszél, amelyet nem látunk, mégis előrevisz. Egy nélkülözhetetlen fogaskerék a nagy gépezetben. Egy csendes segítő.

Mindenre emlékezett. Mindent előre tudott. Egyszerre volt személyi asszisztens, szervező és mindenes. Vigyázott a gyerekekre, támogatta őket, segített, ápolt, és amikor kellett, rendet is teremtett.

Eszembe jut egy történet.

1994-ben az arezzói versenyen voltunk a Cantemus Gyermekkarral és a Banchierivel. Én természetesen a döntő előtt a szokásos stressz miatt teljesen berekedtem. Ági néni adott valami gyógyszert, amitől – állítólag – visszajön majd a hangom.

És tényleg visszajött.

Miután megnyertük a versenyt, mosolyogva bevallotta, hogy az egész csak egy szopogatós cukorka volt.

Semmi varázslat.

Mégis működött.

Mert pontosan tudta, hogy abban a pillanatban nem gyógyszerre volt szükségem, hanem bizalomra. Arra, hogy elhiggyem: minden rendben lesz.

Később, amikor grafikusként kiadványokat készítettem a Cantemusnak, akkor láttam csak igazán a színfalak mögé. Döbbenetes volt az a hatalmas archívum, amelyet évtizedeken át épített és rendszerezett.

Sokszor gondoltam rá, hogy egyszer visszamegyek Nyíregyházára, és segítek neki digitalizálni ezt az örökséget. Az élet végül máshogy alakult. Pedig szívesen megtettem volna, mert a Banchieri révén én is megtapasztaltam, milyen fontos ez a munka.

Az életem folyama messzire sodort a Cantemus forrásától. Fizikailag messzire, lélekben talán kevésbé. A kevés nyíregyházi látogatásom pedig nem volt elég arra, hogy újra betérjek a Cantemus háza tájára.

Azt mondják, öregkorunkra visszatérünk a gyökereinkhez.

Majd meglátjuk.

Sajnálom, hogy már nem láthatom Ági nénit a koncerteken, többnyire hátulról vagy oldalról, fényképezőgéppel a kezében. Ahogy mindig ott van a megfelelő pillanatban, szinte láthatatlanul, mégis nélkülözhetetlen részeként az egésznek.

Ahogy a hangverseny utáni fogadást szervezi. Két szaladgálás között is mosolyog, miközben észrevétlenül mindent kézben tart, hogy tökéletes legyen az este.

Ahogy csendesen, természetesen, szinte észrevétlenül lezárja a napot, és megszervezi, hogy mindenki – a családját is beleértve – elinduljon hazafelé.

Azt gondolom, nagyon sok volt diák, egykori és jelenlegi énekes, valamint családtag nevében mondhatom: köszönjük azt a munkát és azt az odaadó szeretetet, amelynek köszönhetően a 4-es Iskola és a Cantemus család azzá vált, ami ma.

Drága Ági néni!

Azt hiszem, sikerült elkapnom néhányat azokból a repülő kulcsokból.

Most szépen beteszem őket a fiókba, Jucika néni, Judit néni és Szöszi néni mellé.

Ott jó helyük lesz.

Ott már nem repkednek tovább.

Csendesen, szuszogva álomba merülnek.

///

The Flying Keys

I did not want to write this next blog post because of another sad event. But sadly, it cannot be avoided.

Ági néni is no longer with us. It is shocking, heartbreaking, and almost impossible to comprehend.

Many people remember her as the “mother of the Cantemus Choir”. And that is true – no one can ever take that title away from her. But at the same time, she was present in everyday life as a mother, grandmother, wife, colleague and friend. And there was so much more connected to her that, at first glance, we did not even notice or fully understand.

Ever since I heard the sad news, I have been unable to quiet the memories racing through my mind. They are like the winged keys in Harry Potter and the Philosopher's Stone. I am trying to catch a few of those flying keys, hoping I will succeed, and place them inside the large, carved chest of drawers where every person dear to me has a drawer of their own.

This is how I preserve them. The memories, the stories, the little scenes from life. And whenever I open one of those drawers, everything comes alive again.

I have known Ági néni since I was six years old, but back then her figure only appeared in the distance, hazy and almost legendary, as “the famous Ági néni”, the “even more famous Dénesbá’s wife”. I began my first years in the small building, so even physically the legendary Room 11 seemed far away, as did the little tucked-away rooms behind the concert hall, where Jucika néni and Ági néni shaped and nurtured the children learning instruments.

Then the years passed. Sixth grade approached, and with it came the Cantemus Children’s Choir.

Ági néni’s figure became clearer and clearer, her presence gaining stronger and stronger contours. So much so that later I even attended solfège lessons with her. Oh, how afraid I was of those lessons… Especially recognising intervals, because somehow that never really seemed to work for me.

Later came Banchieri, singing and friendship with Soma, and through Barbi I was sometimes able to catch glimpses of their family life as well, on Kossuth Street.

But today, what first comes to mind when I think of her is something completely different.

Not a concert that she photographed from beginning to end with her camera. Not a Cantemus rehearsal when she would simply drop by to see Dénesbá and tell him something. Not one of those endless overnight bus journeys when she always had Daedalon with her.

Rather, it is that enormous, quiet work she carried out almost unnoticed. Only now do I truly see the energy and perseverance that defined her.

I think of the embroidered-cover Cantemus diaries. They were treasures. At every choir event – whether it was a Christmas concert or the end-of-season performance – it was a special moment when Ági néni brought them out and placed them on the large tables.

How eagerly we used to turn their pages! It is true that I hardly recognised anyone in the old photographs at first, and then suddenly there I was too, appearing on one of the pages as a member of Cantemus. It was exciting to discover myself there.

Perhaps I even borrowed the idea from her of creating a diary for Banchieri. At the time, it simply seemed like a good idea. Today I understand what it really meant. Creating such an archive and keeping it alive for decades is an enormous undertaking. It cannot be done out of duty alone. It cannot be done as a whim. It requires faith. And the firm knowledge that one day these tiny details will become the greatest treasures.

A photograph. An invitation. A concert ticket. A memory of a journey. The signature of a world-famous conductor.

And we have not even talked about the photographs yet.

Today, when a phone can take and store hundreds of photographs within a few seconds, we can perhaps hardly imagine what this involved back then. Ági néni was always there with the choirs. She took photographs, had the rolls of film developed, ordered the prints, pinned them onto the red felt boards with drawing pins, numbered each one so that the children could order copies. Then she took the orders to the photo studio, collected the photographs, sorted them, and finally handed them out to everyone.

Only now do I truly see how much work this was.

Ági néni was like an invisible force holding everything together. Like a constant tailwind that we cannot see, yet somehow carries us forward. An essential cog in a great machine. A quiet helper.

She remembered everything. She knew everything in advance. She was a personal assistant, organiser and all-round supporter all at once. She looked after the children, encouraged them, helped them, cared for them, and when necessary, she also brought order to things.

A story comes to mind.

In 1994, we were at the competition in Arezzo with the Cantemus Children’s Choir and Banchieri. Naturally, before the final, I lost my voice completely because of my usual stress. Ági néni gave me some medicine which, she said, would bring my voice back.

And it did.

After we won the competition with the Banchieri, she admitted with a smile that it had only been a boiled sweet.

No magic at all.

And yet it worked.

Because she knew exactly that, at that moment, I did not need medicine. I needed confidence. I needed to believe that everything would be all right.

Later, when I worked as a graphic designer and created publications for Cantemus, I was able to see behind the scenes. The enormous archive that she had built and organised over decades was truly astonishing.

I often thought that one day I would return to Nyíregyháza and help her digitise this legacy. Life eventually took a different path. And yet I would have gladly done it, because through Banchieri I too experienced how important this work is.

The river of my life carried me far away from the source of Cantemus. Physically far away, perhaps less so in my heart. And my few visits to Nyíregyháza were not enough for me to step back into the world of Cantemus again.

They say that as we grow older, we return to our roots.

We shall see.

I am sorry that I will no longer see Ági néni at concerts, usually from behind or from the side, camera in hand. Always there at exactly the right moment, almost invisible, yet an indispensable part of everything.

The way she organised the reception after a concert. Smiling even while rushing around, quietly keeping everything under control so that the evening would be perfect.

The way she calmly, naturally, almost unnoticed, brought the day to a close and made sure that everyone – including her own family – began their journey home.

I believe I can say this on behalf of many former pupils, past and present singers, and family members: thank you for the work and for the devoted love through which School No. 4 and the Cantemus family became what they are today.

Dear Ági néni,

I think I have managed to catch a few of those flying keys.

Now I will carefully place them in the drawer, beside Jucika néni, Judit néni and Szöszi néni.

They will be in a good place there.

They no longer need to fly around.

Quietly, gently, they will drift off to sleep.