„Mendegél a mandarin”…

„Mondanám, de nem merem”… “oioioio-eieieie”…

Elérkeztünk a Banchieri-próbákhoz.

Az előző posztból már tudjuk, hogy általában a 11-es teremben próbáltunk, vagy a díszteremben, amikor éppen elérhető volt. De talán most, ahogy elkezdem felidézni ezeket az éveket, még több részlet és információ buggyan majd ki a fejemből. Lássuk!

Az együttesből többen más városban kezdték el a tanulmányaikat az általános iskola befejezése utáni szeptemberben. A kezdetekben egészen pontosan csak Soma, Debrecenben, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában. Talán két éven belül Robi is Budapestre költözött, így őt a hétvégéken hol Laci, hol Tibi, hol én szállásoltuk el a családjainknál. Később többen is Budapestre jártak főiskolára, egyetemre, szóval egyre bonyolultabb lett a logisztika. Úgy döntöttünk hát, hogy a hétvégéket maximálisan kihasználjuk. Magyarul: orrba-szájba próbálunk majd.

Ez nagyjából azt jelentette, hogy pénteken este, talán 18:00–20:00 között – hogy a más városokban tanulók, élők még normális időben megérkezzenek Nyíregyházára –, szombaton kétszer is próbáltunk: 9:00–11:00 között, majd ebéd után talán 16:00–18:00 között. Vasárnap pedig kora délután, 12:00–14:00 körül, hogy akinek hétfőn már más városban kezdődött a suli, annak legyen ideje visszaérni a koliba. Persze ezek az időpontok sokszor változtak, hiszen néha rendezvények voltak a suliban, vagy éppen más énekkari próbák miatt nem lehetett a 11-esben énekelni. Akkor elfoglaltuk a biosztermet, vagy Szöszi néni termét a folyosó végén, mert ott volt zongora.

Amikor viszont a díszterem szabad volt, természetesen beszabadult a hattagú „bikacsorda”.

Mint a Hortobágyon a gémeskút köré, mi a fekete zongora köré álltunk, és egymásnak „bőgtünk”. Nem is volt rossz így hallgatni a másikat. Másra kellett figyelni, más volt a hangzás, és valahogy az egésznek volt egy különleges hangulata. Kipakoltuk a kottákat a zongora tetejére, amin egy időben valami barnás-okkeres színű bársony védőtextil volt – emlékszem a tapintására –, és tetszőlegesen egymás mellé álltunk, hangfajtól függetlenül.

Egy korábbi posztomban már írtam a díszterem hangulatáról, főleg az esti próbák alatt. Ha most belegondolok és visszaidézem az egészet, azért eléggé hátborzongató volt néha egyedül kimenni a WC-re. Nem volt messze a díszteremtől, de kilépni egyedül a sötét aulába, az estére teljesen kiürült iskolai folyosóra, amelynek vége a végtelen feketeségbe vezetett, bizony embert próbáló volt. Na, ehhez is tartozik egy emlékkép, amit majd a következő posztban leírok. Valahogyan csak fent kell tartanom az olvasók érdeklődését, hogy várják az újabb írásaimat, nem igaz?! Hahaha. Szóval majd írok a Smee-zésről is, ahogyan mi hívtuk.

A dísztermi próbák azért jók voltak. Akkor éreztük magunkat igazán „profiknak”, mert a hely varázsa valahogy megfűszerezte az egész próbafolyamatot. A 11-es terem ezzel szemben sokkal szárazabb hangzású hely volt. Viszont éppen ezért célravezetőbb is: ott minden hiba hallatszott, könyörtelenül. Az összes hamisság, minden pontatlanság. Emlékszem, hogyan ültünk szépen félkörben a tábla előtt, a basszus, Robi, a zongoránál, én ugye az ablaknál. Ha valaki fel tudja még magában idézni a termet, el tudja képzelni a látványt.

Sokszor használtuk az elektronikus megafon – vagy mi a szösz – metronómját is, mert halál pontosan akartunk énekelni, ritmusban és egyszerre. Közben a tekintetünk a falon lévő régi nyolcadikos osztálytablókra tévedt, az „ősökre”, a példaképekre, a korábban végzettekre. Mindenki ismerte a nevüket, hiszen kis hatodikosként, amikor bekerültünk a Cantemusba, ők voltak a „nagyok”. Fel tudom idézni azoknak a nevét is, akik egykor szólókat énekeltek: Otto Fischer – Lennék bár kisharang, Benjamin Britten – A Ceremony of Carols, vagy akár a Sometimes I Feel Like a Motherless Child című spirituálé szólóit.

Most, hogy így visszaemlékszem, elég jó beéneklő gyakorlatokkal kezdtük a próbákat, amelyeket persze a Cantemusból kölcsönöztünk: a tipikus egyvonalas D hangot kitartva, különböző magánhangzókkal. Aztán jöttek a kis hajításos gyakorlatok, majd a nagyobbak, az oktávos ugrások és így tovább. És persze a vicces szöveges gyakorlatok, amelyeket nagyon kedveltünk.

A címben szereplők csak a finomabb változatok voltak, de valahogyan valakitől jött az ötlet, hogy használjuk a „WC-deszka, jaj, de barna, még a szar sem látszik rajta, zümm” gyakorlatot. Talán Gabesztől jött, később? Nem emlékszem. De állandó vitatárgy volt, hogy ez „zümm” vagy „zumm”…

Ezt akkor nagyon viccesnek találtuk. És most beugrik, hogy külföldön is ezzel énekeltünk be, mondván: milyen menő, úgysem értik, hahahahaha! Micsoda vagányság! Na, most jól kigúnyoljuk az esetleges titkos hallgatókat, akik lesik a próbáinkat, a trükkjeinket, és fogalmuk sincs, mit jelent a szöveg.

A beéneklés után a kezdeti időszakban érdekes gyakorlatok következtek, amelyeket elsőre nem igazán szerettünk, mert furcsák voltak. Így utólag viszont elég hatásosnak tűnnek. Ezeket általában Robi javasolta, de fogalmam sincs, honnan szedte az ötleteket. Lehet, hogy a sajátjai voltak?! Fedje a felejtés homálya. Volt például olyan, hogy háttal álltunk egymásnak egy kis körben, úgy, hogy összeérjen a vállunk. Majd teljesen csendben, mindenféle hangos levegővétel nélkül, egyszer csak – de tényleg mindenki egyszerre – el kellett kezdenünk a kezdő akkordot. Na, ez nagyon nehéz volt… de néha működött. Valamifajta egymásra hangolódás-próba volt.

Évekkel később, amikor részt vettünk Jeremy Jackman, a King's Singers egykori kontratenorjának mesterkurzusain – pontosabban kettőn, Bécsben és Budapesten, a Zeneakadémia Kupolatermében –, ott értettem meg igazán, hogy tulajdonképpen ennek a gyakorlatnak ez volt a lényege. Jeremy nekünk magyarázva és tanítva – ugyanis mi voltunk a bemutató együttes a tanulni vágyó közönség előtt – próbálta átadni a közös rezgés fontosságát. Azt, hogy szinte olvasnunk kell a másik gondolataiban, és átvenni, meghallani azt, amit gondol a másik, ahogyan énekel majd. Sosem felejtem el, ahogyan a vékony, csontos mutatóujját felmutatja az ég felé a füle közelében, és hozzáteszi, tökéletes angol gentleman módjára: „Just put your aerial up.” / „Csak tedd fel az antennádat.”

Ezt most, utólag is fontosnak tartom, főleg a kis együtteseknél. Valószínűleg ez az egyik titka a profi csapatoknak, mint a King's Singers, vagy bármelyik jó kamaraegyüttesnek: az együttérzés, a közös rezgés – nevezzük bárminek. Lehet ezt egyáltalán tanulni? Vagy sem? Ezzel születni kell? Nincs válaszom ezekre a kérdésekre.

Azóta volt lehetőségem külföldön különböző minőségű együttesekben énekelni, és szinte mindegyikből hiányzott ez az Antenna-használat. Sokszor gondolkodtam azóta is azon, hogy vajon mi anno miért tudtunk így egymásra hangolódni. Talán a közös cél miatt? Hogy híres énekegyüttes legyünk? Vagy csak azért, mert együtt nőttünk fel, és gyerekkorunktól szívtuk magunkba az egymásra figyelést, egymás hallgatását, a közös éneklést? Nem tudok rájönni. Viszont sokszor tapasztaltam ennek a közös rezgésnek a hiányát megannyi együttesben, amelyet azóta kipróbáltam. Na, erről is majd írok egyszer… Szóval akár Robi saját találmányai voltak ezek a gyakorlatok, akár nem, hasznosnak tűntek. Igaz, idővel elhagytuk őket, mert tényleg beépült ez a fajta gyakorlat a zsigereinkbe, az agyunkba.

Arra is emlékszem, hogy hatan, hat különböző kisszekundos eltéréssel, súrlódással próbáltunk valamilyen dallamot énekelni – például a Tavaszi szelet, ha jól emlékszem. Nagyon nehéz volt, de közben megtanultuk, hogyan hallgassuk a másikat úgy, hogy ne zavarjon bennünket az, hogy neki más hangon kell ugyanazt énekelnie. Személy szerint ezeket élveztem a legjobban, mert komoly kihívásnak számítottak. És talán éppen ezért voltak igazán jók.

A próbák nem mindig zajlottak gördülékenyen, ez hozzátartozik az igazsághoz. Ennek sajnos sokszor én is az oka voltam, utólag is belátom. Alapvetően türelmetlen természet voltam: azonnal, abban a pillanatban akartam eljutni arra a szintre, amit elképzeltem. Ez valahogyan most is megvan bennem, de az évek múlásával finomodtam, és ma már jobban belátom, hogy nem vagyunk egyformák. A személyiségek közötti kis különbségek adják az élet esszenciáját, fűszerét.

De akkor, 15 évesen hirtelen akartam mindent, és ez néha okozott problémát, mert természetesen nem mindenki fejlődött ugyanolyan ritmusban, vagy úgy, ahogyan én szerettem volna. Emlékszem kellemetlen vitákra, másokat ért jogos vagy jogtalan kritikáimra, de ezek is hozzátartoztak az akkori életszakaszunkhoz. Hiszen mégiscsak kamaszok voltunk. Együtt tapasztaltuk az életet, mindenki a saját, az iskolai és családi problémáit, kamaszkori hülyeségeit, szárnypróbálgatásait, konfliktusait és boldog pillanatait.

De nekünk ott volt a Banchieri. Ez a kis közösség, mint valami fészek, amit mi alakítottunk ki magunknak. Amellett, hogy „védelmi funkciója” volt, és segített átlendülni az „élet” nehézségein, menedék is volt: egy hely, ahová összegyűltünk, és ahol az alkotás folyamatában valahogy megtisztultunk. Nem véletlenül tartjuk azóta is a kapcsolatot egymással, igaz, már nem napi szinten. És nem véletlenül fáj Szilárd elvesztése is annyira, hiszen ő is „fészeklakó” volt.

Az évek alatt kialakult egyfajta hierarchia a tagok között, annak kapcsán, hogy ki milyen feladatot lásson el az együttesen belül. Természetesen a legésszerűbb az volt, hogy Soma vitte a „zenei rendezést”, mostani kifejezéssel élve. Ez akkor azért nem volt ilyen véresen komoly, de mivel neki volt nagyobb tudásanyaga a régi zenét illetően, na meg ugye hozzáférése a kottatárhoz, így automatikusan ő koordinálta a művek kiválasztását. Kezdetben ebben Robi és Laci is részt vettek elég komolyan, mivel mindketten nagy King's Singers-rajongók voltak, rongyosra hallgatva a magnókazettáikat, később a CD-lemezeket. A zenehallgatás mint Banchieri-időtöltés szintén érdemelne egy posztot…

De térjünk vissza a próbákhoz. Legfeljebb később lesz szó a bizonyos Banchieri-hierarchiáról, ami az évek alatt sokat változott, de valahogyan magától kialakult. És voltak vicces, de egyben feszültséget is generáló időszakai. Robi, Laci és Soma javaslatai alapján kezdtük el felépíteni a repertoárunkat. Az alap a King's Singers Madrigal History Tour című tévésorozata volt, amit az angol együttes készített, és a művek kottáit is kiadták anno. Milyen fantasztikus azért, hogy van az internet és a YouTube, szóval lehet szemezgetni. :)

https://www.youtube.com/playlist?list=PL31D73E77450D8EB1

Azért most nézve ezt a sorozatot, bizony van egyfajta bája. Nemcsak maga a téma miatt, hanem a „videoklipek” elkészítési módja, a stílus, a helyszínek, a ruhák, a frizurák okán. Nagyon viccesnek találom most, de emlékszem, hogyan rajongtunk értük. Mennyire más volt akkor a világ! A nagy tévécsatornák inkább olyan műsorokba fektették a pénzt, mint ez a sorozat, amely egyszerre szórakoztatta és művelte az embereket.

Manapság a pénz és a figyelem a Bad Bunny-féle előadóké… Bár mondjuk nekem is vannak kedvenc popénekeseim – természetesen nem Bad Bunny –, és még meg is szoktam nézni őket élőben a koncerteken. Ugrálok, csápolok, ordítva énekelek 50+-osként. És milyen jól teszem. :)

Vissza a madrigálokhoz és az énekléshez. Most már tisztábban látom, hogy a Banchieri koncepciója bizony majdhogynem „copy-paste” alapon kelt életre. Ezért is neveztek bennünket később a „magyar King's Singersnek”, mert tényleg azok voltunk. Csak talán egy nemzetközileg kevésbé befutott változata.

Szépen lassan bővült a repertoár madrigálokkal, egyházi zenével, könnyűzenei feldolgozásokkal, később pedig magyar művekkel is. Hangilag is alakultunk egymáshoz, értünk, és egyre inkább értelmet nyert a sok próba, meg az azokon kívüli együttlét is.

Mert itt nem csak arról volt szó, hogy találkoztunk a próbán, aztán mindenki ment a maga útjára. Nem. Ha időnk engedte, akkor bizony elmentünk valahová megenni valamit – akkoriban nyitott talán a McDonald’s Nyíregyházán –, vagy csak lógtunk a suliban, elmentünk Laciékhoz a Mokka cukiba, vagy egymás lakására, ahol beszélgettünk, zenét hallgattunk, kivettünk három mozifilmet VHS-en, és lenyomtuk őket egy este alatt, közben pedig tervezgettük a jövőt.

Azóta is azon gondolkodunk a barátaimmal, Judit unokatestvéremmel, hogy hogyan volt nekünk minderre időnk?! Mintha napi minimum 36 óra állt volna rendelkezésünkre. Hihetetlen. Persze most már megértem az idősebb korosztály tipikus szlogenjét: „Na, majd ha idősebb leszel, meglátod, hogyan rohan az idő.”

Szerintem most méltó posztzárásként ideillik az a szintén homályos eredetű mítosz a híres Banchieri Énekegyüttes mottójának eredetéről:

„A komoly, drámai művek mellett az embernek szüksége van vidámságra, könnyű szórakozást nyújtó darabokra is. Csináld jól az egyiket, és élvezd a másikat.”

Ezt az idézetet Robi prezentálta nekünk már a kezdetekben. Használtuk is a meghívókon, sokáig, talán mindvégig, és egy időben Adriano Banchieri zeneszerzőnek tulajdonítottuk. Gyanítom azonban, hogy ez ebben a formában nem igaz. De talán ezt hagyjuk is meg így. Nem érdemes kutatni az eredetet.*

Mindenesetre tényleg ez lett a mottónk, és ennek alapján alakítottuk a koncertprogramokat. Hittük, hogy értékes és komoly művekkel kell nevelni a közönséget, de szórakoztatni is kell őket. Hiszen az élet tele van pajkos és vidám dolgokkal, mint ahogyan Thomas Weelkes Four arms, two necks, one wreathing / „Négy kar, két nyak, egy összefonódás” című műve is sejteti, amit érdekes módon mi sosem énekeltünk el… Fa-la-la Fa-la-la Fa-la-la**.

*Természetesen utána néztem az internet és a mesterséges intelligencia segítségével, és már tudom a választ az idézetet illetően. Akit érdekel, tegye ugyanezt. :)

**A reneszánsz madrigálok könnyed, játékos fa-la-la-részei mögött néha bizony erotikusan kétértelmű dolgok bújtak meg.

///

‘The mandarin is strolling by’…

‘I’d say it, but I daren’t’… ‘oioioio-eieieie’…

We have now arrived at the Banchieri rehearsals.

From my previous post, we already know that we usually rehearsed in Room 11, or in the main hall whenever it was available. But perhaps now, as I start recalling those years, even more details and little fragments of information will bubble up from somewhere in my head. Let’s see!

Several members of the ensemble started their studies in other cities in the September after finishing primary school. At the very beginning, that was precisely the case only with Soma, who went to the Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola in Debrecen. Perhaps within two years, Robi also moved to Budapest, so at weekends he was put up by Laci, Tibi or me, taking turns, with our respective families. Later, several of us went to college or university in Budapest, so the logistics became increasingly complicated. So we decided to make the most of our weekends. In other words: we were going to rehearse like there was no tomorrow.

This basically meant that we rehearsed on Friday evening, perhaps between 6 and 8 pm – so that those studying or living in other cities could still get to Nyíregyháza at a reasonable hour – and then twice on Saturday: from 9 to 11 am, and then perhaps from 4 to 6 pm after lunch. On Sunday, we rehearsed in the early afternoon, around 12 to 2 pm, so that anyone whose school started again in another city on Monday would have enough time to get back to the dormitory. Of course, these times often changed, because sometimes there were events at the school, or we couldn't use Room 11 because another choir was rehearsing there. In those cases, we took over the biology room, or Szöszi néni’s room at the end of the corridor, because there was a piano there.

Whenever the main hall was free, however, the six-member ‘herd of bulls’ would naturally charge in. Like cattle gathering around a traditional Hungarian well on the Hortobágy, we would gather around the black piano and ‘bellow’ at one another. And actually, it wasn't a bad way of listening to each other. You had to listen differently, the sound was different, and somehow the whole thing had a special atmosphere. We spread our scores out on top of the piano, which at one point had some sort of brownish-ochre velvet protective cloth on it – I still remember the feel of it – and we simply stood next to one another in whatever order we fancied, regardless of voice type.

I wrote about the atmosphere of the main hall in an earlier post, especially during the evening rehearsals. When I think about it now and try to recall the whole thing, it could be pretty creepy going to the loo on my own. It wasn't far from the main hall, but stepping out alone into the dark foyer, into the school corridors that had emptied completely by evening, with their far end disappearing into endless blackness, was certainly not for the faint-hearted. There is a little memory connected to this as well, which I will write about in the next post. I have to keep the readers interested somehow, so that they will actually look forward to my next post, don't I?! Hahaha. So I will write about the Smee-ing too, as we used to call it.

The rehearsals in the main hall were good, though. That's when we really felt like 'professionals', because somehow the magic of the place added something special to the whole rehearsal process. Room 11, by contrast, was a much drier-sounding space. But precisely because of that, it was more useful for rehearsing: every mistake could be heard, mercilessly. Every wrong note, every inaccuracy. I remember how we would sit neatly in a semicircle in front of the blackboard, with Robi, the bass, at the piano and me, of course, by the window. If anyone can still picture the room in their mind, they can probably see the whole scene.

We often used the electronic megaphone – or whatever it was – metronome as well, because we wanted to sing with absolute precision, in rhythm and perfectly together. In the meantime, our eyes would wander towards the old class photographs of the eighth-graders on the wall, the 'ancestors', the role models, those who had graduated before us. Everyone knew their names, because when we were little twelve-year-olds just starting out at Cantemus, they were the ‘big ones’. I can still remember the names of those who had once sung solos in: Otto Fischer – Wenn ich ein Glöcklein wär, Benjamin Britten – A Ceremony of Carols, or in an arrangement of the spiritual Sometimes I Feel Like a Motherless Child.

Now that I think back on it, we started our rehearsals with some pretty good vocal warm-ups, which we had, of course, borrowed from Cantemus: sustaining the typical one-line D, using different vowels. Then came the little leaps, followed by the bigger ones, octave leaps and so on. And, of course, the funny text-based exercises, which we absolutely loved. The ones mentioned in the title were merely the more innocent versions, but somehow someone came up with the idea that we should practise singing 'WC-deszka, jaj, de barna, még a szar sem látszik rajta, zümm' / ‘Toilet seat, oh, so brown, you can’t even see the shit on it, buzz’. Perhaps it came from Gabesz later on? I don't remember. But there was a constant debate over whether it should be “buzz” or “bzzz”…

We found this absolutely hilarious at the time. And it suddenly occurs to me now that we even used it to warm up abroad, saying, ‘How cool, they won’t understand it anyway!’ Hahahahaha! What a daring bunch we were! So there we were, happily taking the mickey out of any potential secret listeners who might have been spying on our rehearsals and learning our tricks, without having the slightest idea what the words meant.

In the early days, after the warm-up, we moved on to some rather unusual exercises, which we didn't particularly like at first because they seemed so strange. Looking back, though, they actually seem quite effective. Robi was usually the one who suggested them, but I have absolutely no idea where he got his ideas from. Perhaps they were his own?! Let the mists of time conceal the truth. One exercise, for example, involved standing in a small circle with our backs to one another, our shoulders touching. Then, in complete silence, without making a sound as we breathed in, we simply had to start the opening chord – suddenly, and all at exactly the same moment. Well, that was very difficult… but sometimes it worked. It was a kind of exercise in tuning in to one another.

Years later, when we took part in masterclasses with Jeremy Jackman, former countertenor of the King's Singers – two of them, to be precise, one in Vienna and one in Budapest, in the Cupola Hall of the Liszt Academy –, I finally understood what this exercise had really been about. Jeremy, as he explained and taught us – we were the demonstration ensemble in front of an audience eager to learn – was trying to convey the importance of a shared resonance. The idea that we almost have to read each other's thoughts, to pick up on and hear what the other person is thinking, and how they are about to sing. I will never forget the way he raised his thin, bony index finger towards the ceiling, next to his ear, and added, in the manner of a perfect English gentleman: 'Just put your aerial up.'

Even now, looking back, I consider this extremely important, especially in small ensembles. It is probably one of the secrets of professional groups such as the King's Singers, or any good chamber ensemble: empathy, shared resonance – call it whatever you like. Can this actually be learned? Or not? Is it something you have to be born with? I have no answer to these questions.

Since then, I have had the opportunity to sing in ensembles of varying quality abroad, and almost all of them lacked this use of the Antenna. I have often wondered why we were able to tune into one another so well back then. Perhaps it was because we had a common goal? To become a famous vocal ensemble? Or simply because we grew up together, absorbing from childhood the habit of paying attention to one another, listening to one another, singing together? I honestly can't work it out. What I do know is that I have often experienced the absence of this shared resonance in the many ensembles I have tried since. Anyway, I'll write about that another time…So, whether these exercises were Robi's own inventions or not, they certainly seemed to work. Eventually, though, we stopped doing them, because this kind of awareness really had become embedded in our very bones and brains.

I also remember the six of us trying to sing a melody with six different minor-second deviations, creating deliberate clashes and friction – Tavaszi szél, a folk song, for example, if I remember correctly. It was incredibly difficult, but at the same time we learnt how to listen to one another without being distracted by the fact that the other person had to sing exactly the same thing on a different pitch. Personally, I enjoyed these exercises the most, because they were a serious challenge. And perhaps that was precisely why they were so good.

The rehearsals did not always run smoothly; that's part of the truth. Sadly, I was often one of the reasons why, as I can admit now with hindsight. I was an impatient person by nature: I wanted to reach the level I had imagined immediately, there and then. That part of me is still there somehow, but over the years I have mellowed, and I now understand much better that we are not all the same. It is those little differences between our personalities that give life its essence, its flavour.

But at fifteen, I wanted everything to happen at once, and that sometimes caused problems, because naturally not everyone developed at the same pace, or in the way I would have liked. I remember uncomfortable arguments and criticisms I directed at others, some justified, some perhaps less so, but these too were part of that stage of our lives. After all, we were teenagers. We were experiencing life together, each of us dealing with our own problems – at school and at home – as well as teenage stupidity, trying our wings, conflicts and happy moments.

But we had Banchieri. This little community was like a nest that we had created for ourselves. As well as having a kind of ‘protective function’, helping us through the difficulties of ‘life’, it was also a refuge: a place where we could gather and where, somehow, we were cleansed through the process of creating music together. It is no coincidence that we have remained in touch ever since, even if no longer on a daily basis. And it is no coincidence that losing Szilárd hurt so much either, because he too was a 'nest-dweller'.

Over the years, a kind of hierarchy developed among the members, in terms of who should take on which responsibilities within the ensemble. Naturally, the most sensible arrangement was for Soma to take on what we might now call the 'musical direction'. It wasn't anything quite so serious back then, but he had a greater knowledge of early music and, of course, access to the sheet-music library, so he naturally ended up coordinating the selection of pieces. In the beginning, Robi and Laci were also quite heavily involved in this, as they were both huge King's Singers fans, playing their cassette tapes until they were practically worn out, and later doing the same with their CDs. Listening to music as a Banchieri pastime deserves a post of its own as well…

But let's get back to the rehearsals. We can always come back to the particular Banchieri hierarchy later. It changed quite a lot over the years, but somehow developed naturally. And there were periods when it was both amusing and, at times, a source of tension. We began building our repertoire based on suggestions from Robi, Laci and Soma. The foundation was the King's Singers' Madrigal History Tour, the television series made by the English ensemble, for which they also published the scores of the pieces. How wonderful it is to have the internet and YouTube, so you can browse through it all. :)

https://www.youtube.com/playlist?list=PL31D73E77450D8EB1

Looking at this series now, it certainly has a certain charm. Not just because of the subject itself, but also because of the way the ‘music videos’ were made, the style, the locations, the clothes and the hairstyles. I find it very funny now, but I remember how much we adored them. How different the world was back then! The major television channels would invest their money in programmes like this, which both entertained and educated people.

These days, the money and attention go to performers like Bad Bunny… Although, to be fair, I do have my favourite pop singers too – Bad Bunny obviously isn’t one of them – and I still go and see them live in concert. I jump around, wave my arms, and sing at the top of my lungs – even in my fifties. And it is quite right too. :)

Back to the madrigals and the singing. I can see much more clearly now that the Banchieri concept came into being on an almost 'copy-paste' basis. That is why people later called us the 'Hungarian King's Singers', because that really was what we were. Just perhaps a less internationally successful version.

Little by little, our repertoire expanded to include madrigals, sacred music, arrangements of popular music and, later, Hungarian works as well. We gradually grew into one another vocally, and the countless rehearsals – and the time we spent together outside them – began to make more and more sense.

Because it wasn't simply a matter of meeting at rehearsal and then everyone going their separate ways. No. If we had the time, we would go somewhere to get something to eat – McDonald’s had perhaps just opened back then in Nyíregyháza –, or simply hang around at school, go to Laci’s family’s place, the Mokka café, or to one another’s flats, where we would chat, listen to music, hire three films on VHS and watch all three in one evening, while making plans for the future.

To this day, my friends, my cousin Judit and I still wonder how on earth we found the time to do all this?! It was as if we had a minimum of 36 hours in every day. Incredible. Of course, I now understand that classic slogan of the older generation: ‘Just wait until you’re older — you’ll see how quickly time flies.’

I think this rather obscure legend surrounding the origin of the famous Banchieri Énekegyüttes's motto makes a fitting end to this post.

‘Alongside serious, dramatic works, one also needs cheerful pieces that provide light entertainment. Do one well, and enjoy the other.’

Robi presented this quotation to us right at the beginning. We used it on our concert flyers for many years, perhaps throughout the entire existence of the ensemble, and for a while we attributed it to the composer Adriano Banchieri. I have my suspicions, though, that it isn't actually genuine in this particular form. But perhaps we should leave it that way. There is no need to investigate its origins.*

In any case, it really did become our motto, and we shaped our concert programmes around it. We believed that we should educate our audience with valuable and serious works, but that we should entertain them too. After all, life is full of playful and mischievous things, as Thomas Weelkes’s Four arms, two necks, one wreathing rather suggests – a piece which, naturally, we never actually sang… Fa-la-la Fa-la-la Fa-la-la**.

*Of course, I subsequently looked into it using the internet and artificial intelligence, and I now know the answer regarding the quotation. Anyone who is interested can do the same. :)

**Sometimes, behind the light-hearted, playful fa-la-la passages of Renaissance madrigals, there were some decidedly erotically suggestive things going on.